A KSH szerint pszichológiai okai vannak, hogy magasnak érezzük az inflációt - de mit mondanának erről különböző pszichológusok, és a közélet szereplői? :)
Kliensközpontú: "most biztosan nagyon nehéz lehet Önnek, hogy ilyen drága a paradicsom"
Gestalt: a paradicsomok ára összességében több, mint az egyes paradicsomok árai együttvéve
Mindfulness: koncentrálj arra, hogy ITT és MOST mennyibe kerül a paradicsom. Ha nem hasonlítgatod a paradicsom árát ahhoz, hogy mennyibe került 5 éve, mindjárt nem is tűnik olyan drágának.
Szociálpszichológus: "a paradicsom árában a paradicsom elfogadásra, közösséghez tartozásra irányuló igénye tükröződik: úgy érzékeli, ha nem tartaná a lépést az inflációval, és nem lenne olyan drága, mint a többi zöldség, azok kitaszítanák maguk közül"
Evolúciós: a törzsfejlődés során a drága paradicsomok túlélési és pártalálási esélyei jobbak voltak
Analitikus: "Édesanyja mit mondott Önnek gyermekkorában a paradicsomról?"
Freud: "Az ANYÁD!!! iránt érzett elfojtott szexuális vágyaid miatt. Meg azért, mert nincsen péniszed."
Piaget: a paradicsom ego-centrikus gondolkodásmódja miatt. Reprezentációi kiforratlanok, ezért még nem tudja elkülöníteni saját határait, a saját ára és a külvilág közötti határvonalakat."
pszichodráma: "válassz ki valakit a csoportból, aki a paradicsom lesz, és valakit, aki meg a pénztárcád!"
párterapeuta: érdemes lenne átgondolnia a paradicsommal való kapcsolatát. Ön talán drágának érzi a paradicsomot, de gondolkodott-e már azon, hogy a paradicsom is drágának tartja-e Önt? Ön szerint vajon mit érezhet a paradicsom, amikor Ön drágának nevezi?"
Csernus: "egy puhapöcsnek minden zöldség drága"
Szexuálpszichológus: a pornó miatt
áldozathibáztató: nem csoda, hogy ilyen drága, ha egyszer ekkora kurva vagy. Nem kéne miniszoknyát felvenni, és akkor nem lenne drága. Amíg ekkora lotyók vannak, persze, hogy drága a paradicsom. Amíg nem ribanckodom, addig nekem nem lehet drága a paradicsom.
feminista: a paradicsom ára komplex, rendszerszintű probléma. Átfogó diskurzusra lenne szükség a társadalmi szereplők között a paradicsom áráról. De a lényeg, hogy a nők el vannak nyomva.
gender: kezdetben a paradicsomok árai között nincs eltérés. A paradicsomok között felnőtt korukra kialakult árkülönbség oka kizárólag az eltérő nevelési stílusoknak és elvárásoknak az eredménye, melynek eredményeként a férfi paradicsom elhiszi magáról, hogy ő nyugodtan lehet drága, míg a női paradicsom nem mer drága lenni, mert fél, hogy emiatt kevésbé tartják majd nőiesnek.
Szabó Péter: a paradicsom ára kizárólag rajtad múlik, annyiba kerül, amennyibe TE akarod
Naiv: "tudom, hogy a paradicsom drága, de majd én meggyógyítom a szeretetemmel" - különben is értsem meg, hogy az ő paradicsoma most TÉNYLEG megváltozott
depressziós: ha kevesebbe kerülne, akkor sem érné meg. Nekem legalábbis akkor sem sikerülne:(
vírustagadó: MILYEN PARADICSOM??? NINCS IS PARADICSOM!!!
oroszbarát facebook-troll: "Mer' az ukránok saját magukat lövik. Meg a paradicsomokat."
Ellenzék: előbb állapodjunk meg, hány mandátumot kapok, majd utána foglalkozunk a paradicsommal
Dúró Dóra: a b*zik miatt!!
Blikk: KITÁLALT A PSZICHOLÓGUS!!! NEM FOGOD ELHINNI, MIT MONDOTT A PARADICSOMRÓL!!!
Filozófus: "biztosak lehetünk-e abban, hogy egyáltalán létezik a paradicsom? Ha akkor emelik meg a paradicsom árát, mikor épp senki nincs a piacon, akkor vajon tényleg emelkedik-e a paradicsom ára? Megvehetjük-e ugyanazt a paradicsomot kétszer? Ami paradicsomot megveszünk, ugyanaz a paradicsom-e, mint amit múlt héten vettünk? Ha nem, hogyan hasonlíthatjuk egymáshoz az áraikat?"
matematikus: egyenlőre csak abban lehetünk biztosak, hogy EZ a paradicsom ennél az árusnál, ezen a piacon, ennyibe került. Azonban ez még nem implikálja, hogy a paradicsom minden esetben drága.
Vlagyimir Putyin: "a paradicsom ára fenyegetést jelent az orosz nép biztonságára. A paradicsom árának burjánzása nyílt támadás Oroszország ellen, melyre nem lehet más válaszunk, mint: TÁMADUNK!!!!"
Nemzeti Konzultáció: "Ön szerint manipulatív-e a kérdés? Ugye, hogy, nem?
a vidéki nagymamád: "kapálnál te eleget, nem lenne ilyen bajod, hogy drága a paradicsom"
Nemrégiben sokkolta a világot, hogy öngyilkos lett Keith Flint, a Prodigy frontembere.
A hír még megdöbbentőbb volt annak fényében, hogy a közelmúltban kellet búcsút vennünk Chris Cornelltől, a Linkin Parkos Chester Benningtontól, aztán a világ talán legnépszerűbb dj-jétől, Avicii-tól is.
Mind maguk vetettek véget életüknek.
De hasonlóan tragikus volt Amy Winehouse vagy Prince halála is, akik a túlzásba vitt tudatmódosító szerektől lelték halálukat. De nem kell zenésznek lenni a tragikus búcsúhoz, Robin Williams színész öngyilkossága is mintha tegnap lett volna, és a Star Wars sztárjának, Carrie Fishernek is háromféle drogot találtak a szervezetében halálakor. Sőt, a sportsikerek sem tesznek immunissá az önpusztításra: szintén idén halt meg alig 55 évesen a négyszeres olimpiai bajnok Matti Nykänen síugró, masszív alkoholizmusa következtében.
És ezek még csak a közelmúlt tragédiái, melyek sorát hosszan lehetne folytatni.
De miért lesz öngyilkos egy rocksztár, vagy iszik-drogozik bármilyen hasonlóan sikeres, híres ember?
"I tried so hard, and got so far But, in the end, it doesn't even matter"
A dolog teljesen érthetetlennek tűnik, hiszen az illetőnek látszólag megvan mindene:
- pénz
- siker
- népszerűség
- nők...?
Nos, már eleve téves elképzelés, hogy a fentiek önmagukban garantálnák a boldogságot, sőt, egyáltalán szükség lenne hozzájuk a boldogsághoz (kivéve a "nők" pontot, amennyiben heteró férfi vagy), de ez egy bővebb téma, amibe most nem mennék bele.
Nézzük inkább, miért nehéz sztárnak lenni?
1. A zseniális művészek eleve "kattantak"?
Nos, a kattantság nem feltétele, hogy művész legyél, de adott esetben segíthet benne!
Köztudott például, hogy József Attila, Ady meg egy sereg más alkotó sem volt teljesen százas, és bár sikerük nem magyarázható egy az egyben mentális problémáikkal, tény, hogy
Bizonyos mentális rendellenességek járhatnak olyan "mellékhatásokkal" amik egy művész hasznára válhatnak!
Hát ööö... szóval a skizofrénia és a kreativitás közti kapcsolat ugyan valóban fennál, csak éppen pont fordított irányú összefüggésben, mint ahogy azt a fenti cikk címe sugallja: nem arról van szó ugyanis, hogy a kreatívak könnyebben lesznek skizofrének, hanem a skizofrén emberek általában kreatívabbak normális társaiknál!
Bármily meglepő ugyanis, de minden ismert mentális zavar hordoz magában valamiféle előnyt: a depressziósok például az átlagosnál sokkal jobb realitásérzékkel rendelkeznek, jobban látják mi történik környezetükben, és nehezebb átverni őket. Ezt a jelenséget nevezzük depresszív realizmusnak.
A skizofrénia esetében pedig ez a fajta "betegségelőny" a kreativitás, az új dolgok létrehozására irányuló készség. Végül is ha belegondolsz, tényleg elég kreatívnak kell lenni ahhoz, hogy olyasmiket láss és hallj, amik nem léteznek, szóval valahol érthető a dolog:)
Itt jegyezném meg, hogy valahol gyönyörű ez a világban: a természet, a sors vagy nevezzük akárhogy, egyszerre ad és elvesz! Lehet, hogy megver egy depresszióval, vagy bármi egyébbel, de biztos lehetsz benne, hogy az állapotod VALAHOL tartogat számodra egy előnyt, amit a szenvedésed mellett a javadra tudsz fordítani! Ez egyébként mindenféle felépülésben kulfontosságú lehet, hogy tudatába kerülj az akár nehéz és fájdalmas helyzetedben rejlő előnyöknek, és a magad javára fordítsd azokat! Ezen előnyök felismerése sokszor akár önmagában is jelentősen javíthat a közérzeteden! Pl. ha alkoholista törpe vagy, abból is csinálhatsz világsikert!
Előadóművészként sokszor jöhet jól a depresszió is: a bipoláris, vagy régebbi nevén "mániás" depresszió sajátossága ugyanis, hogy a beteg állapotában mély, lehangolt fázisok és feldobódott, eufórikus epizódok váltják egymást. A bipoláris depressziós így vagy teljesen kedvetlen, sokszor az ágyból se akar kimászni, vagy máskor szédületes sebességgel kavarognak a gondolatai, tele van ötletekkel, és száguld az elméje. Úgy is felfoghatnánk, képtelen az átlagos középszert hozni: vagy a padlón van, vagy a fellegekben.
Egy átlagos, napi 8 órás monoton melóban ez elég gáz lenne. Nade mondjuk rockzenészként?!
Egy rocksztárnak nem kell minden nap csúcsteljesítényt nyújtania. Sőt, azt viszonylag ritkán kell megtennie; általában összedob egy albumot, amivel aztán akár évekig is elvan. Hogy jön ide a bipoláris depresszió?
Amikor a feldobott, "mániás" fázisban van, alkotókészsége szárnyal, és lehet, hogy összehoz egy dalt vagy albumot, amit átlagos teljesítménnyel, hasonló csúcsélmény nélkül nem tudna. Tulajdonképpen úgy is felfoghatod, hogy egy átlag ember nagyjából minden nap tudja ugyanazt nyújtani, de egy bipoláris depressziós a mániás fázisban Ronaldo, míg a depressziósban Torghelle Sanyi...
Más megközelítésben teljesítményét nem egyenletesen adja le, hanem a feldobott periódusaiban koncentráltan, mint egy sprintben adja ki, és teljesítménye ekkor olyan szintet érhet el, amit egy normál átlagot hozva nem tudna nyújtani. És hát Smells like teen spirit-et nem kell minden nap írni, de ha egyszer sikerül (egy "mániás" fázisban), lehet örökre híres leszel vele.
(Szintén apróbb beszúrásként jegyzem meg: milyen dolog már "mániás fázisnak-epizódnak" hívni azt, hogy valaki fel van dobva????? Ez is egy olyan dolog, amit utálok a klinikai pszichológiában - patologizál dolgokat, amiket nem kéne... Ha depressziósként épp pont jól érzed magad, akkor nem "jól vagy", hanem MÁNIÁS... na mindegy...)
És ha ilyenkor a kokó segít, akkor vagy igazán nagy bajban, akkor ugyanis legközelebb is hozzá fogsz nyúlni, ha épp rossz passzban vagy - aztán pikk-pakk kialakul a függőség, ami hosszabb távon akkor is depresszióhoz vezethet, ha addig ez nem is volt rád jellemző.
Márpedig a depresszió és a skizofrénia önmagában kritikus kockázat az öngyilkosságban.
Ráadásul sok olyan szám (vagy egyéb alkotás) van, amit pont azért szeretünk, mert olyan jól megragad egy adott negatív érzést.
És hát valljuk meg, ilyen számokat nehéz olyannak írnia, akinek ismeretlen a fájdalom...
Nem véletlen, hogy olyan sok művész mondja, hogy a fájdalom jobbá teszi őket a munkájukban, hiszen azt látják, hogy a közönség szereti mikor arról énekelnek, hogy fáj nekik.
Itt van például a nemrég elhunyt Black: mi volt a legnagyobb slágere?
Az, amiben arról énekel, hogy egyedül van, és milyen szar neki!
És tessék, világsiker!
Én ugyan nem vagyok előadóművész, de ha belegondolok, fura érzés lehet, ha a közönséged odavan azért, hogy te szarul érzed magad...
(Black egyébként - kivételesen - nem öngyilkos lett, ő autóbalesetben halt meg.)
Szóval, végső soron simán lehet, hogy egy ember olyan mentális problémával küzd, ami segíti őt a művészi karrierjében, de növeli az öngyilkosság vagy egyéb önpusztítás kockázatát! A sikeres művészek, zenészek között sokkal nagyobb a mentális devianciák aránya, mint a normál lakoság körében! Ha csak olyanok lennének mint a többiek... nos, hát akkor alkotni is csak úgy tudnának.
2. "De hogy lehet depis, ha olyan sok pénze/nője/rajongója van?"
Na, ez az a kérdés, amit olyan sokszor fel szoktak tenni, és amitől a legtöbb depressziós is szenved: a környezetük egyszerűen nem érti meg, hogy a depressziót nem érdekli, hogy neked van karriered, szép házad, kocsid, családod, fiatal vagy és szép, hát hogy a f*szomba lehetne neked rossz...
A depresszió pont attól szar, hogy ha nincs rá semmilyen külső okod, te akkor is tudod szarul érezni magad!
Attól depresszió a depresszió, hogy látszólagos ok nélkül szenvedsz - ha például meghalt valakid, és sírsz, akkor gyászolsz, és nem depressziós vagy... Depressziós akkor vagy, ha minden adott lenne a boldogságodhoz, de mégsem érzed azt, hogy jó lenne.
A depresszió alapja a szégyen és az elégtelenség érzése, az, hogy azt érzed, nem vagy elég jó! Sőt, maga a világ se jó... Súlyos esetben nincs értelme az életednek sem...
Ez az érzés belülről fakad, szóval köszöni szépen, de őt nem érdekli, hogy "kint" van pénzed/kocsid/párod/rajongótáborod, ha belül azt érzed, hogy nem vagy elég jó...
"De hogy érezheti azt, hogy ő nem elég jó, ha egyszer ilyen sikeres és ennyien szeretik?????"
Na éppen ez az: azt érzi, hogy ŐT szeretik? Hogy Ő sikeres?
Egyáltalán nem biztos!
Természetesen egy rocksztár is lehet boldog, de az alábbi sorok arról szólnak, mit érezhet egy depressziós celebritás:
Egy rocksztárnak rengeteg rajongója lehet, de valószínűleg egyikük sem ŐT mint embert szereti, hanem A ROCKSZTÁRT szeretik, azt a kvázi "intézményt" amit ő képvisel!
Egy Linkin Park rajongó nem "Chestert a srácot" szereti, hanem a Linkin Park frontemberét szereti!
Ha esetleg nem világos, mi ennek a jelentősége: mindenki arra vágyik, hogy őt magát szeressék, úgy, ahogy van.
Hogy önmagáért szeressék, és ne azért, amije van.
Te sem lennél felhőtlenül boldog, ha azt éreznéd, egy nő nem téged, hanem a pénzedet szereti.
Te sem lennél boldog, ha egy férfit csak a melleid érdekelnék, és nem Te.
Na, egy rocksztárnak ebből jut ki egy jókora kanállal: azt érzi, hogy
őt csak azért szeretik, mert ő az együttes frontembere.
Amíg nem volt az, nem érdekelt senkit. Ha nem lenne frontember, most sem szeretnék.
Nincs meg az az érzése, hogy ő értékes, hiszen a státusza, a pozíciója az az, ami értékes, és nem ő maga.
Ismétlem, ez természetesen nem szükségszerű, szóval emiatt most ne vágja senki falhoz a mikrofont, hogy akkor elmegy inkább inszeminátornak, és b*ssza meg a showbiznisz! Ez a gondolatmenet csak arról szólt, hogy mi járhat egy depressziós híresség fejében!
Btw. amíg nincsen pénzed/csajod/karriered/nagy (szilikon) cicid stb. könnyen érezheted, hogy "na, ha lenne, az milyen jó lenne" meg hogy akkor eufóriából lenne a kerítés is. Nos, képzeld el, akármilyen hihetetlen, de ezek addig olyan fontosak, amíg nincsenek meg. Amint megvannak, félelmetes sebességgel hozzászokik az ember és akkor már megint nem jelent semmit. Ha nem hiszed el, költözz be egy hétre egy olyan házba, ahol kerti budi van:) Sírni fogsz egy angol wc-ért, de miután hazaköltöztél, pár nap múlva már eszedbe se jut hálálkodva simogatni a fajanszot, mert természetes hogy ott van.
Bármit meg lehet unni, ha hozzászoksz.
Aztán jöhet a még több pénz, még nagyobb autó, még nagyobb cici. Egy ideig az is jó, mielőtt hozzászoksz. Aztán...
Hidd el, bárnmire is vágysz az életben, van valaki, aki már unja azt;)
A depresszió kezeléséről egyébként majd máshol írok bővebben, egyelőre itt legyen elég annyi, hogy belső munka nélkül a külső körülmények változása csak ritkán vezet tartós eredményre. De írok még erről bővebben is, don't worry about it!
3. Világhíresen magányosan?
Épp az előzőekből fakad, hogy a hírességek nagyon gyakran magányosak.
A magány nem feltétlenül azt jelenti, hogy egyedül vagy. Gondoljunk csak a nagyvárosokra, amiknek pont az a lényegük, hogy az a rengeteg sok ember jól összezárva, egymás hegyén-hátán, együtt, egyszerre lehet magányos:)
A magány elsősorban azt jelenti, hogy azt érzed, nem oszthatod meg az érzéseidet másokkal, és nem a körülötted-melletted lévők számától függ.
Rocksztárként lehet gyönyörű modell barátnőd, ha azt érzed, ő nem téged szeret, hanem a státuszt, amit képviselsz, akkor neked a státuszodhoz méltóan kell viselkedned, és nem úgy, ahogy szeretnél. Ha pedig ez nem sikerül, akkor lehet, könnyen kiábrándul belőled.
Mit jelent ez a gyakorlatban?
Képzelj el egy Bruce Willist: imádják a nők, eddig OK. DE! Miért imádják? Mert a filmjeiben mindig olyan tökös, vagány, férfias...
Illetve ilyen karaktereket alakít.
És azt hiszik, hogy ő valójában is ilyen.
Persze nem tudom milyen valójában Bruce Willis a való életben, lehet tényleg ilyen, de azért el tudjuk képzelni, hogy egy színész más a maga valóságában, mint a szerepében. Ettől színész.
És mi van, ha a barátnője imádja a tökös karakterét, Bruce viszont a civil életben inkább Barbie babázni szeret, és nem a világot menti meg? Hát, akkor vagy megjátsza magát, vagy jöhet a csalódás...
Feltűnt már hogy ezek a celeb házasságok rövidebb ideig szoktak tartani mint a választási ígéretek?;)
A meghasonlás még nagyobb mértékű, amennyiben performerünk "felvett szerepe" (aminek mutatja magát) távol áll attól, ami ő magára jellemző.
Például ha egy introvertált, zárkózott srácnak kell a vagány frontembert játszania. Vagy ha a manager megmondja, hogy "kicsit másnak kell lenned, hogy igazán sikeres legyél".
- Gyúrd ki magad, úgy népszerűbb leszel a csajoknál! - De én ha nem zenélek, akkor a Hello Kitty kalandjait szeretem nézni, nem súlyzózni.. - Na, most akkor be akarsz futni vagy nem?
- Csinálj populáris fost, annak nagyobb piaca van! - Dehát én azt szeretem üvölteni a mikofonba, hogy "MIATYÁNK KI VAGY A MENNYEKBE, ÉN MELYIK AJTÓN MENJEK BE" - Laci, örökre Opel Astrával szeretnél járni...?
Avicii még életében több interjúban elmondta, hogy ő amúgy egy szerény, introvertált gyerek, és nagyon megviseli ez a felhajtás körülötte, hogy állandóan partikon kell bájolognia, akkor is, mikor egyedül akarna lenni.
Persze hogy innia kellett, hogy elviselje, amitől persze, hogy bedurrant a hasnyálmirigye. Aztán meg mikor már tényleg nem bírta tovább, megkapta, hogy "mekkora gyökér má', hogy kiszáll, hát még arra se képes, hogy a pendrive-ját cipelje? Agyára ment a jólét"
Egyébként egy külön cikket megérne, hogy mik voltak a figyelmeztető jelek pl. Chester Benningtonnál. De mi inkább le voltunk nyűgözve, mint aggódtunk, mikor olyanokat énekelt, hogy
Waiting for the end to come wishing I had strength to stand This is not what I had planned It's out of my control
(...)
All I wanna do is trade this life for something new Holding on to what I haven't got Sitting in an empty room Trying to forget the past This was never meant to last I wish it wasn't so
Hiszen rajongók voltunk, és nem hittük el, hogy aki ilyen tehetséges, az nagy szarban is lehet...
4. Túl a csúcson - poszt-sztárság szindróma?
Egy elmélet szerint előbb-utóbb minden sikeres ember megcsömörlik és kudarccal szembesül.
A teória szerint ugyanis a tehetséges ember eleinte kisebb-nagyobb bukkanókkal lépdel felfelé a karrierjében, azonban egy ponton túl eljut képességeinek maximumához, ahol addigi felemelkedése megtorpan. Ezt követően pedig - mivel kimaxolta képességeit - már nem fog tudni tovább emelkedni, lendülete megtörik, és elakadását kudarcnak fogja érezni. Hiába nyertél három olimpán, ha a negyedik döntőjében kikapsz, valószínűleg csalódni fogsz, ott és akkor nem az jut eszedbe, hogy "dehátmárnyertemhármat".
Ezzel persze lehet vitatkozni, és magam is úgy hiszem, a probléma gondos önismerettel kivédhető, de az alapelv adhat némi magyarázatot, miért omlik össze sok sztár a pályája csúcsán (lásd 27-esek klubja, pl. Curt Cobain)
Lehet én is összeomlottam volna 27 éves koromban, ha addigra elértem volna valamit.
Korábbi sikerei után simán érezheti az ember, hogy kifogyott a puskaporból, már ellőtte az igazán nagy dobásait, így szörnyen nyomasztja, hogy ezután már nem tudna akkorát robbantani, mint addig, ezzel pedig csalódást okozna rajongóinak. Az, hogy milliók csalódjanak benned, természetszerűleg elég nyomasztó lehet, már legalábbis ha nem vagy politikus. Az ugyanis a jelek szerint védelmet nyújt az ilyen érzések ellen.
A nyomasztó stresszt pedig egy darabig kiválóan oldja az alkohol és a kábítószer.
Csakúgy, mint a maradék tartásodat és önbecsülésedet.
A sztárok többsége persze nem pályája csúcsán hal meg. Hanem megéri csillagának halványulását, aztán általában azt is, hogy az emberek elfelejtik. (Ezutóbbira most direkt nem hozok példát, mert nem akarok senkivel szemét lenni, de biztosan jutnak eszedbe nevek.)
Ezt hívják poszt-sztárság szindrómának, mikor az egykori sztár azzal szebesül, hogy egykor nagy volt körülötte a felhajtás, "az emberek szerették" (a fentebb részletezett megkötésekkel persze) mostanra viszont mindez elmúlt.
És nem maradt helyette semmi.
Ahogy Dante írta "Nincs nagyobb fájdalom, mint a nyomor napjaiban elmúlt szép időkre emlékezni."
Pláne látni, hogy már másik banda tölti meg a stadiont rockerekkel, már más az olimpiai bajnok, stb.
Ha a teljes identitásod arra épül, hogy úszóbajnok vagy, akkor elég nagy slamasztikában vagy, ha már nem vagy az.
Mit lehetne tenni az ilyen tragédiák ellen?
Nos, ez önmagában megérne egy külön cikket - ha elég profi lennék, itt mondanám, hogy "nyomj egy Like-ot, ha szeretnéd azt a cikket is, és X Like-nál kirakom" de igazából leszarom hány Like jön, akkor is meg fogom írni:)
Addig is dióhéjban:
Már a "sztárság" idején készülni kell az az utáni életre, mind anyagilag, mind az identitás terén több lábon kell álni
A lelki fájdalmakról beszélni kell! Fordulj azokhoz, akik szeretnek! Ha senki ilyen nincs, vegyél kutyát! Ha van, de nem akarod őket ezzel terhelni, vagy jobban szereted a macskákat, akkor fodulj pszichológushoz! (Amúgy a macska helyből leszarja, hogy vagy, azzal ne is próbálkozz, csak előre szólok hogy ne érjen csalódás btw.)
(Végül is a pszichológusok között is van, aki olyan mint a macska, csak nem olyan aranyos - na azt lécci helyettem is küldd el a fenébe, mert az én szakmám hírnevét rontja! Köszi)
Se a sztárság, se az egó nem pótoja az önismeretet! Hogy az miért fontos, arról is lesz cikk; tudom a sok ígéret már kezd olyan lenni mint egy választási program, de addig is szavazz rám!
A piaci eredményesség és a "fun" (öröm) sokszor egymás rovására megy a contentedben, ha közönségnek dolgozol. De mégis azt vettem észre, hogy ha az eredményesség érdekében a "fun" faktort háttérbe szorítod, az sokkal jobban rontja a közérzetedet, mintha a "fun" javára rontod az eredményességet. És ha már nem tudsz azonosulni azzal, amit csinálsz, az előbb-utóbb úgyis megárt az eredménynek is, míg ha azt csinálod amit szeretsz, előbb-utóbb úgyis jön az eredmény is. Szóval ha választanod kell, általában inkább a fun.
Mivel a cikk már így is hosszabbra nyúlt, mint amennyit egy átlagember egyáltalán el tud olvasni, engedd meg, hogy ezúton gratuláljak hozzá, hogy itt vagy, egyszermind köszönöm a figyelmed!
Ha, úgy érzed, másnak is örömére válna, ha elolvasná a fentieket, ne habozz megosztani barátaiddal!
Ha meg úgy érzed, szar volt, és nem érte meg elolvasni, akkor meg oszd meg ellenségeiddel, had bosszankodjanak ők is!
Így vagy úgy, kommentben megosztott véleményedet örömmel veszem!
Legyen szép napod, és ha tudod, tedd azzá másét is!
A politikai kampányok rendszerint mocskosak, és a normális emberek már alig várják, hogy végük legyen. Ez a mostani kampány azonban abból a szempontból (is) kiemelkedő, hogy hiába vagyunk túl a választásokon, nemhogy nincs vége a forrongásnak, de hétfő óta mintha ez még éleződne is.
